Tavaly amikor a negyedikes osztályomtól búcsúztam, egy "diplomát" és egy kis ajándékot készítettem nekik. Lassan az idén újra aktuálissá válik, de mivel most elsős-másodikos gyerekeim vannak, nem készítettem másikat, hanem csak az osztályt módosítom majd. Egyéb teendőim miatt gondoltam időben felteszem ismét a blog Facebook-os oldalára, hogy könnyebben elérhető legyen azok számára, akik valami hasonlót keresgélnek.
Aztán jöttek a hozzászólások, érdeklődések, hogyan készítettem, hogyan lehet változtatni a szövegen, nincs-e oklevél felirattal, nincs-e tanárbácsinak való. Tudom azt, hogy sok kolléga nem azért nem ajándékoz ilyet, mert nem akar, hanem csak egyszerűen nem tudja, hogy hol találhat ilyet, vagy hogyan készíthet sajátot.
A kéréseknek eleget téve miközben főtt a vasárnapi ebéd, gyorsan készítettem egy tanárbácsisat, illetve még tegnap kicseréltem a tavalyi képen a feliratot. A Facebook-on már meg is osztottam, de tudjátok, itt én is könnyebben megtalálom, ezért gondoltam, hogy egy rövid bejegyzés kíséretében ide is felteszem. Fogadjátok szeretettel! (Pontosabban fogalmazva kattintsatok IDE a tanítónénis-, vagy IDE a tanárbácsis oklevélért és töltsétek le Word formátumban!)
Szólok előre, ez a poszt sem az elmúlt héten történtekről szól, hanem az április 23-mal kezdődő hétről. (Sőt mi már előtte héten szombaton elkezdtük, amikor a Föld napjához kapcsolódóan túráztunk egyet.) Amiért mégis írok róla, annak az az oka, hogy az alsós kolléganővel mi akkor úgy döntöttünk, hogy az évszakokkal fogunk foglalkozni. Miért is, ha környezetismeret-, illetve matematikaórákon is tananyag?
Már a kettővel ezelőtti osztályomnál észrevettem, hogy hiába beszélgetünk, tanulunk róla, valahogy nem megy a gyerekek fejébe. Persze a mostani időjárást figyelve ez nem is annyira furcsa, de sajnos olyan alapvető dolgokat sem tudnak néha a gyerekek, hogy milyen északban kezdődik a nyári szünet, vagy éppen a tanév.
Ezért tehát azon a bizonyos héten minden nap szóba kerültek az évszakok, az időjárás, az ünnepek. Meséket olvastam a gyereknek, diafilmet néztünk, dalokat énekeltünk, zeneműveket hallgattunk, és különböző feladatlapokat oldottunk meg. Sőt rajzórákon is az évszakok színeit festettük meg.
Mutatom nektek is, mi mindennel foglalkoztunk, a megadott feladatokon felül.
Zelk Zoltán: Négy vándor A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket. A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez: - Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza. - Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..." "Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt: - Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét. A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek. Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ. Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei: – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék... Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei. – A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...” A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte... Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával... Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek. Tizenkét hónap (orosz mese) Élt az erdő szélén egy kis házban egy asszony két lányával. Az egyik szőke volt, a másik fekete hajú. A lányok mostohatestvérek voltak: a szőke lány édesapja régen meghalt, nem sokkal azután, hogy új asszonyt hozott a házhoz. Ettől a naptól kezdve nagyon gonoszul bántak a szegény kis árvával. Nehéz munkákat kellett elvégeznie, míg ők csak cicomáskodtak naphosszat. Cselédként dolgoztatták, ő mégse panaszkodott, hanem mindent megcsinált, amit ráróttak. Telt-múlt az idő, sok év eltelt. A lányok felnőttek, és a szőke leány nagyon szép lett, míg a fekete hajú csúnyácska maradt. Ezt aztán végképp nem nézhette jó szemmel a mostohaanya, elhatározta hát, hogy elpusztítja a szegény árvát valahogy. Beköszöntött a hideg, fagyos tél. Nagy hó esett, az erdő és mező gyönyörűségesen szép volt. A mostoha azt gondolta: no, itt az idő, kiküldi az erdőre a lányt, és ott biztosan megfagy, vagy megeszik a farkasok. Magához hívta a lányt, kezébe adott egy kis kosarat, majd azt mondta neki, hogy menjen az erdőre, és szedjen virágot. Azt majd eladja a piacon, hogy legyen pénzük. A lány váltig állította, hogy ilyenkor nincsen virág az erdőn, ilyenkor csak jégvirág van a kulipintyójuk ablakán, de a mostoha hajthatatlan volt, nem tágított, hanem a lány vállára dobott egy nagykendőt, és kitessékelte az ajtón. Utána kiáltott még: vissza ne jöjjön virág nélkül! A lány elindult hát a magas hóban, fázósan összehúzta magán a kendőt. Ment, ment, egyenesen a sűrű erdőbe. Nem tudta, merre mehetne, virágot úgyse talál sehol. Már nagyon fázott, de visszafordulni nem mert. A sűrű erdő felől valami fényt látott derengeni. Mintha tűz lenne amott. Gondolta, odamegy, és hátha megengedik neki, hogy megmelengesse fagyos tagjait a tűznél. Oda is ért, és látta ám, hogy tizenkét férfi kuporog a tűz mellett, van köztük egészen fiatal is, meg egészen öreg is. Subájukba burkolóznak, és csendesen beszélgetnek a tűz körül. Odament, bár nagyon félt. Megszólította őket, hogy engednék meg neki, hogy megmelegedjék egy kicsit a tűz mellett. A férfiak nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyenkor valaki jár az erdőn. Be is sötétedett közben, és a csillagok is feljöttek az égre. A csupasz ágak között meg-megcsillantak a fekete bársony égen. Megengedték, hogyne engedték volna meg. Maguk közé engedték, ő lekuporodott és vörösre fagyott kezét a tűz lángjánál melengetni kezdte. Akkor a férfiak megkérdezték, hogy mi járatban ilyen későn, hiszen ma van Szilveszter éjszakája! Ilyenkor minden jótét lélek otthon alszik már! A lány elmondta, hogy a mostohája virágért küldte az erdőre, és ráparancsolt, hogy virág nélkül ne merjen hazamenni. No, ezen elcsodálkoztak nagyon. Kifaggatták, és megtudták, hogy nagyon gonosz a mostohája, és rájöttek, hogy el akarja a lányt pusztítani, azért küldte a fagyos erdőbe. Hogyan is élhetne túl egy ilyen rettenetes hideg éjszakát? A lány megkérdezte, hogy kik ők. Elmondták neki, hogy ők a tizenkét hónap. A legfiatalabb Január, a legidősebb pedig a nagy fehér szakállú December. A lány nagyon hálás volt nekik, hogy megengedték neki a tűz mellett, hogy felmelegedjen kissé. Szíves szóval megköszönte a jóságukat, és indulni akart. Akkor az egyik férfi felállt. Megfogta a lányka kezét, és néhány lépésnyire távolabb vezette. Akkor lehúzta arany karikagyűrűjét, és a fák közé dobta a mély hóba. A gyűrű gurult-gurult, és amerre elgurult, ott egy szempillantás alatt elolvadt a hó, és szép színes virágok bújtak ki a földből. Mondta a lánynak: szedhetsz belőle, amennyi csak kell. A lány csodálkozott: hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy én vagyok Április - válaszolta a férfi, és mosolygott. Mosolya melegétől egészen elpirult a szép leányka. Nagyon szépen köszönte a jóságát, majd lehajolt, és szedett annyi virágot, amennyi a kosárkájába fért. Aztán a kendőjébe burkolta, nehogy megfagyjanak a nagy hidegben, ameddig hazaér, és elköszönt a férfiaktól. Azok intettek neki, a lányka pedig szapora léptekkel, amennyire a mély hóban csak tudott, igyekezett hazafelé. Amikor hazaért, a mostoha nem akart hinni a szemének. Félreállt a szája nagy dühében, hogy ezt az ostoba teremtést nem ették meg a farkasok, nem fagyott kékre a nagy hidegben! Ám amikor a lányka kicsavarta kendőjéből a kosárkát, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert a kosárka telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal! Odaszaladt a mostohatestvére is. Váltig kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, honnan szerezte a virágokat. Ő pedig töviről-hegyire elmondott mindent. A mostohát rögtön elkapta a kapzsiság. Szidni, korholni kezdte a lányt, hogy miért nem kért meleg bundát, ékszereket, aranyat és egyéb gazdagságot?! No, majd ők! Fogott is rögtön egy nagyobb kosarat és lekapta a fogasról a legócskább bundát, a lányára terítette. Aztán maga is felkapott egy ócska, szakadt kabátot, és elindultak az erdőbe. Hiába tiltakozott a lánya, hogy így meg úgy, nem akar menni, semmi kedve fagyoskodni a jeges erdőben - az anyja hajthatatlan volt. Kézen kapta a lányát, és maga után húzva sietett be a jeges, vacogós, hideg erdőbe. Elhatározta, hogy új bundákat fog kérni a szakadt, kopott helyett, és a kosarat teli téteti arannyal, addig haza se jönnek. Nagy sokára meg is találták a tűznél kuporgó atyafiakat, odamentek, s kérték, hogy megmelegedhessenek a tűznél. Azok megengedték, és megkérdezték, hogy mi járatban vannak ilyenkor a hideg erdőn. Ők meg elmondták, hogy az imént itt járt a másik lány, és hogy neki adtak virágot, akkor most nekik meg adjanak szép, drága és meleg bundákat és sok aranyat a kosarukba. Tudták, hogy ők a tizenkét hónap, mert a másik leány mindent elmesélt. Ezért aztán azt is tudják, hogy varázserejük van. A férfiak összenéztek, egymásra hunyorítottak. Április rögtön értette, mit kell tennie. Felállt a tűz mellől. Levette válláról farkasbőr bundáját, és a lányra terítette. Aztán egy másikat az asszonyra. A bundák nagyon súlyosak voltak és nagyon melegek. Le akarták venni, de nem tudták. Súlyuk alatt pedig egészen összegörnyedtek, le is kellett kuporodniuk, annyira nehéznek érezték. Hanem a bundák akkor annyira rájuk tapadtak, egészen rájuk nőttek, hogy levenni már nem is lehetett soha többé. Teljesen rájuk forrott, eggyé vált velük, beborította őket a fejük búbjától a lábuk ujja hegyéig. A bunda alatt most már farkassá váltak egészen. Ez lett a büntetésük kevélységükért, gonoszságukért, kapzsiságukért. A távoli hegyek orma felől félelmetes farkas vonítás hasított át a hideg éjszakán. Ott jár a farkas falka, éhesen, csattogó fogakkal, villogó szemekkel. A farkassá lett mostoha meg a lánya összerezzent, de mindhiába, mert most már nincsen menekvés a számukra. Kérték volna a férfiakat, hogy változtassák őket vissza, és megbánták, amit tettek, de a férfiaknak híre-hamva se volt addigra, eltűntek, mintha ott se lettek volna. Még a tűz nyomát se találták, ami az imént még itt lobogott vidáman, melegen, pattogva, ropogva. Varázslat volt csupán az egész. Így hát a gonosz mostoha és a lánya örökre farkasok maradtak.
Kis tanítványaim nagyon szeretik a rejtőzködő képeket, így erre a hétre is kerestem néhányat. (Van olyan kislány, aki 10-15 perc alatt megtalálja az egészet.)
A pályaorientációs napon nagyon ügyesen dolgoztak együtt a gyerekek, így az utolsó napra ismét olyan feladatokkal készültem, amit csapatokban oldottak meg. Ezt a feladatot 4 példányban nyomtattam ki, minden csapat kapott egyet-egyet. Az volt a feladatuk, hogy rakják a kis képeket a megfelelő helyre az évszakfák alá.
Ennél a feladatnál egy-egy csapat egy-egy évszakot ábrázoló alapot kapott. A kis képeket egy asztalra tettem ki, melyhez minden csapatból 1-1 tanuló mehetett egyszerre, és vihette el a szerinte hozzájuk tartozó képecskét. Miután elfogytak a képek minden csapat szétnézett a többi csapat asztalánál is, és ha olyan képet látott, ami az ő évszakjukhoz jobban illett, elvehette. Amikor mindenki úgy gondolta, hogy készen van, nem akar cserélni, körbejártunk az asztalok között és eldöntöttük, hogy helyes volt-e a választás. Persze voltak hasonló képek, így több évszakhoz is kerülhettek.
Szerettem volna még papír öltöztetős babával is játszani (gyerekkoromban én nagyon imádtam), de arra nem került sor. Így is nagyon tartalmasan telt a hét, nagyon jól szórakoztak a gyerkőcök.
Még január közepén készült egy bejegyzés, a foglalkozásokhoz kapcsolódóan, aminek ez a poszt lett volna a folytatása. Aztán eszembe jutott, hogy márciusban pályaorientációs napot fogunk tartani, így akkor arra gondoltam, hogy a rendezvény után írom meg a bejegyzést, és mutatom meg az összegyűjtött és felhasznált feladatokat. Nem így lett. Lassan itt a tanév vége, ezért igyekszem pótolni az elmaradt bejegyzéseket.
A pályaorientációs nap célja az volt, hogy a tanulókat megismertessük a különböző foglalkozásokkal. Felidéztünk régi, már nem létező foglalkozásokat, valamint beszélgettünk a napjainkban is működő, választható szakmákról. Nagy örömünkre sikerült néhány szülőt meggyőzni a nap fontosságáról, így személyes tapasztalatokon keresztül ismerhették meg a gyerekek a postások, varrónők, takarítónők, gázvezeték-szerelők és az operátorok munkáját. A Nestlé dolgozói nemcsak meséltek a munkájukról, hanem egy kis filmet is hoztak nekünk a gyárban folyó termelésről, és a beszámolójuk végén megleptek bennünket egy kis kóstolóval.
A nap további részében az ovisok is ellátogattak hozzánk, velük egy diafilmet néztünk meg, majd különböző játékos feladatokkal, vetélkedőkkel hoztuk közelebb a diákokhoz a szakmákat.
Foglalkozásos puzzle sokféle van, azért választottam ezt, mert egyszerű a darabolása, és ugye az idő az, ami általában a legkevesebb. Laminálni akkor nem tudtam, de remélem pár évig így is kitart.
Jártam már úgy, hogy a forrásnál feltüntetett poszt eltűnt, ezért mutatom az összes képet. Mivel elég sok foglalkozás volt, úgy játszottunk vele, hogy az osztályt csapatokra osztottam, a puzzle-t ötösével borítékoltam és minden csapat kapott egyet-egyet. Így a csapatoknak csak azzal az 5 foglalkozással kellett dolgozniuk, ami az ő borítékukban lapult. Mondanom sem kell, nagyon élvezték a gyerekek a játékot.
Ennél a feladatlapnál egy asztalra tettem ki a foglalkozásokhoz tartozó kis képeket, és minden gyerek kapott egy-egy foglalkozást ábrázoló képet. Az volt a feladatuk, hogy menjenek ki az asztalhoz, és gyűjtsék be azokat a képeket, ami szerintük a kapott foglalkozású emberkéjükhez tartozik.
Néhány egyszerű feladatlapot mutatnék még, melyek közül az egyiket az elsősök, a másikat a másodikosok oldották meg önállóan. Nyírás és ragasztás után akinek ideje volt, ki is színezhette a rajzokat.
Magyarosítottam is egy feladatlapot, mert kíváncsi voltam, hogy a januári ténykedésünk és az egész napos beszélgetések, tevékenykedések után vajon hányan ismerik fel a különböző foglalkozásokat. Ezt is mindenki önállóan oldotta meg a nap végén.
Ezeket a képeket a felkészülés utáni napokban találtam, de mivel addigra minden feladatot kinyomtattam, már nem foglalkoztam vele, de a gépemre lementettem, mert jó lesz ez még máskor. Itt egy-egy foglalkozáshoz egy-egy szerszám, eszköz tartozik.
